by: tomka
besorolás: nem korhatáros
szereplők: Uchiha Sasuke, Uzumaki Naruto
páros: sasunaru
fejezetek\állapot: two-shot {befejezett}
figyelmeztetések: shounen-ai, dráma{akik nem bírnák}
AFS link: {katt}

A történet nem alapul semmire - Sasuke és Naruto érzéseit írnám le, miután a fekete már elment {Shippuudenben járunk}. Sasukénél egy szép dombos részen játszódik, Narutónál pedig a faluban. Egymásra találnak ismét, vagy megint szét válnak?

Sasuke szemszöge

Egy szép mezőn, az éjszaka kellős közepén éppen lágy szellő suhant végig. Csend volt és nyugalom. Semmi nem zavarta azt a csodálatos látványt, amit a csillagok nyújtottak. Senki nem járkált már vagy éppen beszélt. Azon a réten nem volt semmi, csak a gyönyörű virágok és a hold fénye, ami rásütött. A közeli faluban sem volt már mozgolódás. Mindenki eltette magát holnapra. Hisszük ezt mi. Valaki mégis végig szántott a füvön. Hajába belekapott a szél, de ő nem zavartatta magát. Csak ment tovább, egyenesen. Cipője nyomot hagyott a fűben, ezzel éreztetve, ő itt járt. Lenézett a falura, de csak a sötétséget vélte felfedezni. Mosolygott. Tudta, hogy az a személy, aki miatt most itt van, alszik. Szuszog és talán rá gondol. Vagy éppenséggel teljesen másra, de a fekete mélyen remélte, hogy csakis őrá. Senki másra. Eszébe jutott az az idő, amikor még kisebb volt. Jó pár évvel ezelőtt. Akkor ez az ember volt az első barátja, aki elfogadta és mindig össze mérhette vele az erejét. Riválisok és egyben barátok voltak, vagy talán annál kicsit több. Két pici kezük összefonódott, ezzel jelezve: ők ezentúl elválaszthatatlanok. De ezeket a kezeket saját maga szakította el egymástól. Nem egy kívül álló, aki mit sem tudott az ő erős kötelékükről. Nem. Ő volt az, senki más. A szél egy kicsit felerősödött, a csillagok jobban fénylettek. Az idegen csak felnézett az égre és ismét félmosolyra húzta a száját. Hát ő volt. Annyira fájó ezt kimondani. Amikor annyira vigyázott rá, hogy senki és semmi ne törje meg a kapcsolatukat. Erre pont ő maga teszi ezt. Milyen szánalmas. Erősen küszködött a könnyei ellen. Nem akart sírni. Nem akart szenvedni és semmi ilyesmi érzést nem akart. Tudta, hogy nincs visszaút. Az a személy, akit annyira szeretett már nem fogja őt vissza zárni a szívébe. Soha. A szél ismét belekapott hajába és már kivehető volt a tekintetében a könnycsepp, ami készült legördülni. Hogy lehetett ekkora marha? Azokat a szőke tincseket már soha többé nem láthatja. A fiú mosolyát és örök gyerek természetét. Nem veszhetnek össze minden apróságon és nem mérhetik össze az erejüket soha többé. Igen. Neki meg kell bosszulnia a családja halálát. Ez a kötelessége. Utána feltámasztja a klánját, ami egyet jelentett egy nő beszerzésével. De ő ezt nem akarta. Mégis a kötelesség fontosabbnak kellett lennie. Akkor miért fájt neki ennyire? Még ő maga sem tudta, de azt biztosan, hogy ő és a szőkéje nem lehetnek együtt. Ez a világ nem fogadná el őket. Ráadásul ott van a fekete családi kötelessége, amit egyszerűen nem tagadhatott meg.
- A fenébe a rohadt családdal! – az egyik kezét a szemére helyezte és keserűen nézte tovább a csillagokat. Oda akart menni hozzá. Felkelteni, megcirógatni álmos kis pofiját és azt mondani neki, „Vissza tértem hozzád”. Miért olyan nagy kérés ez? Miért nem engedi az élet ezt az egyszerű kis kérést? Semmi másra nem vágyott már, csak erre az egy dologra. A fenébe a mindennel! Legszívesebben magával vinné. Messzire. De nem teheti. Nem menne el vele, mert ott vannak a barátai, az ismerősei és a szerettei. Rengeteg ember, akit időközben megszeretett és a szívébe zárt. Mégis a holló el akarta vinni innen a kis butust. Nagyon messze, hogy senki ne találjon rájuk. Csak ők ketten, egymásnak. Ezekre a gondolatokra ismét elmosolyodott. Már harmadszorra. Egész életében nem mosolygott annyit, mint amennyit ebben a pár percben. Egy nagy sóhajtás hagyta el a száját és úgy döntött, nem marad itt tovább. Csak jobban fájna neki ez az egész. Megfordult, kezét levette szeméről és elindult.
- Egyszer… Naruto, egyszer magammal viszlek és soha többé nem foglak elengedni – suttogta. Csak úgy magának. És a lábai vitték. Vitték őt, de fogalma sem volt, hogy hova. Talán Orochimaruhoz? Nem. Nem akart oda már vissza menni. Csak távol akart kerülni ettől a falutól, hogy semmi képen ne kelljen látnia. Túl fájdalmas volt. Szóval csak ment előre, nem tudván, hol köthet ki. De nem is érdekelte. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a felé közeledő kócos kis fejet. Amint észbe kapott már támadott is volna, de meghallotta… Azt a hangot, amiért ebben a pár percben sóvárgott. Nem hitt a szemének. Mert ilyen nincs. Merő képtelenség. És mégis van. Mert az ő dobéja könnyek közt ott futott felé, és a nevét kiabálta.

Naruto szemszöge

Este volt. A telihold fénye bevilágított mindent, az egész falut. Kellemes szellő járta át a területet, és a csillagok percről-percre fényesebben világítottak. Az egész falu szuszogott már a kellemes, és nyugtató ágyában. Mindenki, kivéve egy embert. Ez a valaki zihálva fújta ki magát, mintha most futotta volna le a maratont. Arcáról izzadtság cseppek folytak le, fejét felemelte, hogy a Hold teljesen be tudja világítani tökéletes felsőtestét, és aranyos pofiját, ami jelenleg rengeteg bánatot tükrözött. Már megint rá gondolt, arra az idiótára. Ilyenkor nem tudott aludni, vagy bármi mással lefoglalni magát. Sem az edzés, sem a ramen evés nem kötötte le. És az nagy szó volt. Nem tudott rajta kívül semmire koncentrálni. Igen. Már egy ideje ez van. Esténként nem tud elaludni, csak kínozza a tudat, hogy egy fontos személy nincs vele. Egy nagyon fontos személy. Valahol máshol tölti most az idejét, mások társaságában. Hihetetlenül gyötrő volt ez az érzés. Amikor először találkoztak, csak egy szép fiúnak hitte, és mindenki másnál jobban utálta.

Még ő maga sem tudta akkor, és még most sem tisztázta magában ezeket az érzéseket. Még egy ideig figyelte a gyakorlás által okozott változásokat. Hűvös szél cikázott végig a kis tisztáson, ami a szőke testét is megcsapta. Egy kicsit beleborzongott az új érzésbe, de ezt már csak a teste érezte. Az elméje csak egy valakire koncentrált. A múltban történő események szinte megrohamozták agyát. De csak róla. Arról az emberről, aki a riválisa, barátja és egyben a végzete is volt. Mert soha nem tudta elkerülni a vele való találkozást, vagy gondolatokat. De nem is akarta. Mert ez így volt jó.

Naruto végre elindult. Történetesen az egyik kedvenc helyére, ahol talán kikapcsolhatja végre állandóan dolgozó agyát. Annyira nem figyelt semmire, hogy még a pólóját is elfelejtette visszavenni. Bár most senki nem csodálhatta meg tökéletesen kidolgozott felsőtestét, de ha látták volna sem érdekelte volna a szőkét. Csak ment, és néha-néha megleste, hol is jár éppen. Elment az Ichiraku ramen stand előtt, ahol újra megrohamozták az emlékek. Amikor ő és a fekete eljöttek ide enni. Persze szinte végig veszekedtek – Naruto evési szokásai miatt –, de akkor mindketten nagyon jól érezték magukat. A két genin számára akkor csak a másik létezett, és senki más. Az idő múlásával nagyon erős kötelék alakult ki közöttük, amit senki és semmi nem tudott lerombolni. Még azután sem szakadt meg, miután Sasuke elhagyta a falut, és Orochimaruhoz csatlakozott. Még akkor is érezték a másik fájdalmát, szenvedését és boldogságát.

Már a játszótér előtt sétált. A hinta még himbálózott az utolsó használat óta. Néhány falevél pihent a homokon, és egy-egy szerencsésebbet felkapott a szél, hogy elrepíthesse nagyon messze. Naruto erre csak elmosolyodott. Nem azzal az igazi róka vigyorával, hanem egy őszinte mosollyal. Mi lenne, ha ő és a fekete pont ilyen módon elmehetnének innen. Érte még az álmáról is képes lett volna letenni. Mert mit ér az, hogy ő a Hokage, amíg a barátja egyre mélyebbre süllyed? Semmit. Amíg ezen gondolkodott, egyre nagyobb lett benne az érzés, hogy Ő a közelében van. Ezt teljesen lehetetlennek vélte, viszont a megérzései még sosem csapták be. Nem veszthet vele semmit, ha megnézi. Meg amúgy is pont oda indult, ahol a hollót sejtette. Minél közelebb került a cél felé, annál nagyobb lett benne az érzés, hogy Sasuke itt van. A lábai egyre őrültebb tempót vettek fel, és a vége felé már rohant. Minden egyes másodperc egy kínzó órának hatott Narutónál. Csak futott és futott. Egyszer-kétszer meg is botlott, de nem tanúsított neki különösebben nagy figyelmet. Csak előre nézett, és rohant, mintha az életéért küzdene. Végre felért a dombra, ahol egyből elkezdte pásztázni a területet, és amint megpillantotta azt, akit keresett, a szemei teljesen kitágultak. Meglátta az elsétáló személyt, akiről pontosan tudta, hogy kicsoda. Már nem bírta tovább. Egy könnycsepp legördült az arcán és ezt követte a többi is. Végre megértette.

Nem érdekelte most semmi, csak a távolodó személy. Az az ember, aki mindig a szemére hányta, hogy milyen idióta és akivel látszólag sosem jött ki. Látszólag. Ő volt az, aki mindenki előtt csak a hideg arcát mutatta, de a szőke már látta az igazi mosolyát. Neki sikerült kicsalnia belőle, de ez valószínűleg a családján és Narutón kívül senkinek sem sikerült. A meglepődöttségét végre sikerült leküzdeni, és egyszerűen kitört belőle minden érzelme sírás formájában. Elindult, miközben a fiú nevét mondogatta egyre hangosabban. Aztán már futott és kiabált, hogy az előtte sétáló végre rá figyeljen. Csak rá, és senki másra. A holló meglepődöttséggel arcán fordult meg. Amint meglátta a felé futó szőkét, már nem bírta tovább - egy könnycsepp legördült hófehér arcán. Naruto végre utol érte és egyből rávetette magát Sasukéra. Igen. Végre itt van. Ha csak egy kis ideig is, de itt van. Sasuke talán visszajött. Nagyon remélte, hogy nem talán. Ebben a percben mind a ketten azt kívánták, hogy ez az ölelés soha de soha ne érjen véget.